Szüleimtől a Szabó Flóra Eszter nevet kaptam
2012. szeptember 25-én. Ez az én születésnapom. Egy fárasztó utazás végén
megérkeztem egy helyre, amit hívnak otthonnak, háznak, városnak és országnak is,
de én csak azt tudom, hogy én ezelőtt máshol laktam. Az utóbbi időben tény,
hogy kicsit szűkös volt, de szerettem. Ez a mostani, ez nagyon tágas, még nem
laktam be igazán. Vannak benne jó dolgok, de még azért idegenül mozgok ebben a
közegben. Mert:
Nem igazán tetszik, hogy meg kell
harcolnom a napi, 3-4 óránkénti betevő falatomért. Főleg nem úgy, hogy ezt
mindig az éhhalál küszöbén várják el tőlem. Az meg már a szemtelenség
netovábbja, mikor olyan cumiból akarnak enni adni, amiből sokkal nehezebb
kiszívni a tejecskémet (nem kell mondanom, még mindig az éhhalál határán). Ilyenkor természetesen hangot adok nem
tetszésemnek és a leghatározottabban követelem magamnak a jól ismert rózsaszín
cumisüvegemet és annak tartalmát.
Nem tetszik, hogy fürdés után fel
kell öltözni. Sőt, nem tetszik, hogy egyáltalán fel kell öltözni. Úgy élvezem, hogy meleg van, kellemes vízben
lubickolhatok közben simizik a pocikámat és tiszta vagyok, bár nem értem miért
kell ennyit fürdeni, hiszen úgy sem vagyok koszos. Úgy tűnik azonban, hogy ezt,
csak én tudom, a szüleim nem. Nem is szólok
nekik, mert bármennyire utálok felöltözni, ezt a fürdés dolgot nagyon bírom és
hosszabb ideig is tart, mint az öltözéses macera. Fújj, a hátam közepére sem kívánom…
Nem tetszett, de szerencsére
megjött a józan eszük és most már nem jellemző, de az elején falra másztam
attól, hogy a legszebb álmomból ébresztettek fel, holmi evés címszó alatt. Nem
is értem, miért nem tudták megvárni, amíg jelentkezem. Biztos valaki nagyon
okos javasolta a szüleimnek, ők meg vakon megbíznak mindenféle idegenekben,
ahelyett, hogy előtte megbeszélnék a dolgot Velem, aki ennek az egész
hercehurcának ki van téve. Komoly munkámba került, hogy erről leszoktassam
őket. Először próbáltam durcás lenni, de nem használt, aztán néha, mikor
hagytak tovább aludni és az álmaim nem lettek félbeszakítva, akkor mosolyogtam
nekik. Nagy fegyver ám ez a mosoly dolog, nekem nem kerül semmibe, ők meg
bármit megtennének érte. Így esett, hogy túljártam az eszükön. A mosolyommal leszoktattam őket a
felébresztésemről.
Tetszett, de aztán a szüleim
megszünetették a folyamatos hordozásomat. Pedig nagyon szeretek a vállukról
nézelődni, a vállukon utazgatni és ott pihenni. Aztán úgy tudom, hogy megint
jött egy számomra idegen, nagyhangú alak, véderő vagy védőnő nem is tudom,
kiféle miféle. Ő mondta, hogy nem lesz az jó, ha engem mindig felvesznek. Ekkor haragudtam meg erre a nagyhangú
nőszemélyre. Én nem ártottam neki, erre ő felbújtja a szüleimet ellenem? Milyen
világ ez, elveszik a szórakozásomat, bezzeg a régi helyemen. Senki nem beszélt
bele semmibe. Akkor ettem, amikor akartam, nem bajlódtam ruhákkal, mindig
kellemes melegben voltam. Ha ezeken merengek, szomorú leszek, belegondolok,
hogy milyen rossz is nekem és egy picit honvágyam lesz.
De szerencsére ez az állapot nem
tart sokáig, mert valahonnan a szüleim mindig tudják, mikor kell jókedvre
deríteni. Egyébként pedig kifigyeltem: félnek a sírásomtól. Ha meglátják, hogy
elkezdem lefelé görbíteni a számat, ez a legrafináltabb és egyben
legkifinomultabb trükköm, akkor nagyon megsajnálnak, és majdhogynem bármit
elérhetek, néhanapján még fel is vesznek a vállukra, újra.
Mondtam már? Egy ideje van nekem
cumikám is. Én nem kértem, mert nem is tudtam mi az. Aztán egyszer csak nagy
vigyorogva hozta a hosszabbik hajú szülőm. Előtte eléggé lefoglalt, hogy
hangosan sírjak, mert nem akartak felvenni, így nem volt időm megnézni mi is ez
a valami. Utólag nem bánom, mert segít nekem elaludni. Ha mérges vagyok, ezzel
a cumival könnyebben telik az idő és közben meg is nyugszom. Lehet vele
játszani is. Napjában többször tartok cumi röptető versenyt. Igaz, kissé
unalmas, mert mindig én nyerek, de van, hogy meglepően messzire elrepül a cumi.
Ilyenkor sem szoktam pánikba esni, csak úgy kell tennem, mintha bánatom lenne. Sírós
hangot adok ki és másodperceken belül feltűnik valaki, aki visszaadja nekem a
cumikámat és kezdődhet a móka előröl.
Mit is szoktam még csinálni?
Zenét hallgatok és figyelem a fejem felett repkedő színes figurákat. Annyi, de
annyi színt látok ilyenkor, néha már káprázik tőle a szemem. Különleges zenélő
állatok ezek, barátságosak lehetnek, mert szép hangokat hallatnak. Az a baj,
hogy nekem még nem fogadnak szót , csak akkor forognak, ha a szüleim rájuk
parancsolnak. Így nekem meg a szüleimre kell hatnom, hogy bírják működésre a
színes figuráimat.
Mivel telnek még a napjaim? El
kell rajta gondolkoznom, de ma nagyon elfáradtam, most már csak a fakerítésen
átugráló báránykákat látom, akik hívogatnak, hogy számoljam meg őket. Megyek
is,most nincs időm gondolkozni, majd esetleg álmomban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése